Csak azt a nadrágot, azt tudnám feledni…

Szórakozott professzor helyett, szórakozott ember vagyok. Ha beszélgetek valakivel, nehéz másra figyelnem, az ő lénye foglal le a lehető legjobban. Ha sétálgatva társalgunk, igyekszem közben jobbra-balra tekingetve megőrizni testi épségemet. Így aztán a legritkábban fordul elő velem, hogy nekimennék valaminek, vagy leesnék valahonnan, de azért ilyesmi is előfordult már.

Jelenlegi történetem ismét először Szigligetre vezet. A leggyakrabban a szigligeti strandon tudtam oly módon kikapcsolódva csevegni lányommal és barátnőimmel, hogy lelkem égi otthonában röpködött, földi valómat rábízva rossz reflexeimre. A meleg nyári napokon sok folyadékot fogyasztva elég gyakran a mellékes helyiség felé tartottunk és mondhatom, a következő eset többször elfordult velem.

Csevegünk vicces dolgokról, trécselünk magasabb röptű filozófiákról, szemem végzi a
szokásos feladatát, figyel a zökkenőkre. Ellenben az a híres szürkeállomány nálam
másként működik ám.

Ránézve a férfi-vécén levő nadrág-jelre, lábamat azonnal arra ingerli, hogy az ajtó
felé tartson. Társaimat a legtöbb alkalommal némára döbbentem, kezem a kilincsen, s mielőtt bárki megakadályozhatna, sürgősen be is nyitok.

Az első férfitől tátott szemmel kérdezem:
– Tessék mondani, ez fiú WC?
– Igen – kapom a választ.
Viháncolva távozom, saját esetlenségemen mulatva.
El lehet ezt nézni egyszer, sőt kétszer is.
– De miért tévedek ilyen gyakran? – kérdezem magamtól, másoktól, de a megfejtés titok marad. Néhányan találgatnak.
– Férfi voltál előző életedben.
– Vagy a következőben készülsz annak.
– Netán a férfihiányod hajt tudat alatt arra?

Érthetetlen számomra. Mostanában arra gondoltam, mivel a szoknyát majdnem egészen töröltem a ruhatáramból, ez vezet ahhoz a logikus reflexhez, hogy ahol nadrág a jel, az számomra jogos.

Most már erősen koncentrálva közelítek a toalettek felé, magamban mint varázsigét,
mormolom a szót: szoknya…szoknya…szoknya.
Legközelebb nagy magabiztossággal nyitottam be egy szoknyás ajtón és tátott
szemmel kérdeztem meg az első férfitől.

– Tessék mondani, ez fiúvécé?
– Dehogyis – szólt elnézően –, csak rossz a kilincs és ide küldtek megjavítani.

– Ez valóban igaz? – hitetlenkedtem és nevetgélve mentem befelé.
Vajon mit gondolhatott, miért örültem ennyire?

Úgy tűnik, ez a téma hű marad hozzám. Szülői értekezlet kapcsán lányom kollégiumában jártam. Mielőtt távoztunk volna, megkérdeztem tőle, hol van a mellékes helyiség.
– Balra az utolsó ajtó – tájékoztatott.
Egyértelműnek tűnt, de amikor odaértem, nadrágjellel találtam szemben magam.
Miért történik meg velem ez továbbra is? Megkeresem a szoknyásat. Mentem, mendegéltem, keresgéltem, eredménytelenül.

Hétvége lévén, már alig volt valaki a kollégiumban, emiatt kicsi volt az esély hogy egy fiú bejönne a WC-be. Az ügy sürgősségére való tekintettel mégiscsak megkockáztattam a használatát. Eléggé stresszben voltam és nagyon igyekeztem, közben fel kellett készülnöm arra az eshetőségre, hogy bejön valaki a piszoárhoz. Latolgattam, hogy mit mondjak majd az illetőnek, miközben nyugtalanul rendeztem dolgaimat. Megúsztam. Nagy megkönnyebbüléssel indultam vissza a szobába, már előre hangoskodtam lányom felé:

– Végre! Nemcsak betévedtem, de használtam is egy fiú WC-t! Hurrá!
Akkor vettem észre egy férfit, aki várta a nagylányát.
Elég ügyetlenül, de kimagyaráztam ez irányú határtalan örömömet.
– Most viszont áruld el – kérdeztem lányomat –, hol van itt a női mosdó?
– Sehol. Régebben ez fiúrészleg volt, itt csak fiúvécé van – válaszolta
mosolyogva lányom.

A kollégiumból Budapestre utaztunk. Rokonoknál töltöttük két napot. Lánykoromban tíz évig éltem a fővárosban, azóta csak néha néhány napot töltöttem ott. Amikor beléptünk a liftbe, lányomnak tűnt fel először az aprócska jelzés.

– Nézd csak, ezt az emberjelet itt a liftben! Nadrágos. A közlekedési lámpák
zöldjében is ezt lehet látni. Egyik sem szoknyás.
– Ó, az én régi jó reflexeim!

Úgy tűnik ez a téma folytatásos karcolattá fog dagadni. Néhány év múlva Zalakaroson üdültünk a Napfény Hotelben. A gyógyfürdőzés alkalmával is szükség volt felkeresni
az ominózus helyiséget. Amint megláttam a vécéjelzéseket, visszasiettem, és hívtam
lányomat.

– Nézd meg – mondtam neki –, ez most vicc? Össznépi humorérzék is van?

Szinte hihetetlen, de igaz. Az egyik ajtón egy szoknyás fekete figura volt pirossal
áthúzva, a másikon egy nadrágos fekete figura volt pirossal áthúzva.

– Mi van? – kérdeztük egymásra nézve.

A derű és a nevetés forrása ne apadjon el soha!

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.