Talán azért állok neki néha verset írni, hogy ne kelljen, vagy jobban essen sírni

Egy régen íródott versem kandikál elő most a monitoron, és újabb gondolatokat ébreszt bennem. Bármennyre szomorú is, a leírás mindig segített továbblépni, és számadást készíteni arról, amim van. Igen, üres tenyérrel állok még mindig, de eddig mégsem szenvedtem nagy hiányt. Ehhez az érzéshez hozzásegít az is, hogy le tudok mondani tárgyakról amit eddig birtokoltam, helyekről, ahol laktam. Jól tudom érezni magam egy sátorban is, de otthonosan mozgok a luxusszállodákban akkor is ha nem vagyok elég elegánsan öltözve.

Szeretem a hozzám illő emberek társaságát, de elvagyok szűk családi körben, vagy akár egyedül is. Csak a hitem ne hagyjon el soha. A hit, hogy érdemes még a ma örömét keresni, és remélni egy új napra ébredést. Hit, mely új tervek szövésére biztat, és segít kiheverni a csalódásokat. A hit, mely eddig mindig talpra állított.

Továbbadom

Írtál-e már verset valaha is,
és egyesültél-e a világmindenség dalával,
mi az árnyakból szépséget csiszol,
ki sötétet használva bánatból csillagot csihol.
Fekete gondok közt ülök most is,
körém gyülekezik a csillagporos emlékezés.
Ki lemondott már jóról egyszer is,
képes látni a sötétség apró fényességeit,
mely értelmet ad az éjszakának,
mely soha nem vakít el, kedvesem, nem vakít úgy el,
ahogy az ég szemed kékségével,
lelked fényével vakított számtalanszor engemet.

Nem törölhetem vállalt sorsodat.
Tudom, hogy tied volt a bánat és tied még ma is.
Most menj utadra hát, megyek én is,
viszem magammal szemed sugarát, hangod dallamát,
megfoghatatlan lényed vihetem.
Talán azért állok neki néha verset írni, hogy
ne kelljen, vagy jobban essen sírni,
s általa megtisztulni a sós életnek vizével,
térdre hullni, és örömben úszni,
mert ismét legyőztél Mindenség, Istenség, vagy mi vagy,
s tettél azzá, mi vagyok. Vesztesen,
de állok gyermekedként előtted, üres tenyerem.

Kutatok parányi nyereséget,
mint sötétben a szikrákat, kincsnek látok keveset,
dédelgetem, könnyezem, kacagom.
Ugyan kinek kell?… továbbadom, mi részemül jutott.

“Az ember egyre vénül, verset ír, tanít…
“Csak ülj a földre és beszélj az égre.”
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő, és azt se tudja, hogy mivégre.” – Radnóti Miklós

“Olvass el naponta néhány igaz szót, bölcs gondolatot, szép verset. Olyant, amit neked írtak. Hallgass olyan zenét, melyet nem a káosz, hanem egy magasabb rend szült. Könnyű megkülönböztetni, mert az utóbbi szép. Hozd helyre magad naponta. A légkör, amelyben élsz, szennyes. Tele van negatív adással, fullasztó, boldogtalan, koszos gondolattal. De te nézz a magasba, s hangold magad a nap sugarára. És ne felejts el esténként fölnézni az égre, hogy újra és újra eszedbe jusson: a végtelen gyermeke vagy.”
 – Müller Péter

“Művészetből nem lehet megélni. A művészettel csak elviselhetőbbé lehet tenni az életet. A művészet, akármilyen jól vagy rosszul csinálja valaki, a lelket táplálja, az Isten szerelmére! Énekeljünk a tus alatt! Táncoljunk a rádió mellett! Meséljünk történeteket. Írjunk verset, akár rossz verset is a barátainknak. Csináljuk olyan jól, amilyen jól csak tudjuk. Csodálatos jutalomban lesz részünk. Alkotni fogunk valamit.” – Kurt Vonnegut

“Az ember azért olvas verset, mert az emberi fajhoz tartozik, amely emberi faj tele van szenvedéllyel. Az orvostudomány, jog, bankügyek… mindez szükséges ahhoz, hogy életben maradjunk. De a romantika, a költészet, a szeretet, a szépség… ezért élünk!”- N. H. Kleinbaum

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.