Már régóta nem jártam erre, de minap ismét a zalaegerszegi távolsági buszmegállóból volt utaznivalóm. Még tizenöt percem volt az indulásig, amikor meghallottam egy hangosbemondót. Bővebb tájékoztatásért igyekeztem a számomra már ismerős információs ablakhoz, ahol mindig készséges vagy morcos, mosolygós vagy kelletlen férfiú szokott válaszolni, értelmes vagy buta kérdéseimre.
Már hajoltam volna a félkörösen kivágott átlátszó üvegkalitkából kitekintő illetékeshez, de hőn vágyott személye helyett, egy vastagon festett, jobbra irányító nyíl tessékelt néhány lépéssel odébb. Sötét, átláthatatlan füstbarna üveggel találtam nem éppen szembe magam. 160 cm-es alkatom kontymagasságában egy szürke dobozkát szemlélve próbáltam megállapítani, hogy az vajh’ mi lehet?
Meglehetősen buta képpel tekintgettem jobbra-balra, majd a Föld nevű bolygónk felszínétől számított 180 cm magasság fölött levő sötét üvegre bámultam, meglehetősen tétován.
– Töességk! – rezzentett rám egy égi hang felülről. Szemtengelyemmel össze-vissza vibrálva kerestem egy stabil pontot, ahova barátságos tekintettel szándékoztam nézni, és szerény kérdésecskémet feltenni:
– Tessék mondani a tizenhét órakor Budapestre menő autóbusz Balatonalmádiban megáll?
A válasz gyors határozott hangon robbant rám az Űrből:
– Iögnemn!
Uramteremtőm! Vajh’ mit mondhatott?
Fülkagylóimat igyekeztem kihegyezve a magasan levő dobozka irányába felnyújtani és határozott kérdést tettem fel, az elrejtett arcú lénynek.
– Igen, vagy nem?
– Neeemm! – próbált meg érthetőbben artikulálva ordítani, testi-szellemi alacsonyságom
halláskárosult figurájának.
Felszabadultan menekültem el, új időknek legújabb ötletgazdag létesítményétől, vissza a remélhetőleg tovább már nem újított, meglehetősen nagyszerű, úgy ahogy van, zalavolános autóbusz felé. Ott egy nem füstüveggel elhatárolt, nyilvánosságot vállaló barátságos autóbuszvezetőnél vásárolhattam jegyet, megállapítván, magamban hogy foglalkozásunktól függetlenül bármilyen körülmények között, tudunk mi egymásra hatni, jó vagy rossz élményt adni egy másik Földlakótársunknak.
Lányomnak el szoktam mesélni apró kis élményeimet, melyekből nem mindenki faragna említésre méltó történeteket. Nekünk viszont ezek a nevetés és a derű forrásai.