Vannak sokat ígérő találkozások, amikor úgy érzed, a másik meglátta benned emberi értékeidet, tiszteli pozíciódat. Jól elbeszélgettek, megkedvelitek egymást. Aztán telik az idő, szaporodnak a találkozások, és már kezdesz hétköznapinak látszani, kiderül, hogy neked is két szemed és két lábad van, mint bárki másnak. Pár hónap, van úgy, hogy pár év, és elveszíted a számára vonzó tulajdonságaidat.
Kezdem megérteni azokat, akik nem közvetlenek, nem engedik közel magukhoz a másikat. Talán félnek, hogy így járnak. Hát nem tudom, mi a jó?
A távolságtartásnál esélye sincs a szeretetnek. Kiábrándulni biztos nem jó.
Aki kiábrándul, annak mi marad?
Szerinted érdemes közel engedni magadhoz az embertársaidat, vagy meg kell tartani bizonyos távolságot?
“Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége.
Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét.”
– Buddha
“Régen, mint az álmok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,
azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.”
– Szabó Lőrinc
“Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?”
– József Attila
“Más emberek egészen mások, mint mi, s (…) nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk.”
– Molnár Ferenc
“A várakozás ott csal meg, ahol
Legtöbbet ígér; s akkor sikerül,
Mikor a remény csüggedésbe hül.”
– William Shakespeare