Első munkahelyemen öt évig dolgoztam vegyészként. A következő írások az 1970-es évek elején történtek. A vállalat biztosított húsz dolgozójának kilenc apartmant, egy háromszintes épületben kilátással a Balatonra. Én a barátnőmmel laktam egy erkélyes szobában.
A házirend nagyon szigorú volt, furcsán hangzik ez ma már, mert felnőtt dolgozó emberek voltunk, de igaz. Vendéget fogadni csak a közös helyiségekben lehetett. Egymás szobájába tilos volt átjárni.
Erkölcseinkre egy gondnokházaspár ügyelt, akik a bejárati ajtó után laktak, lesőlyukkal felszerelt ajtajú szolgálati lakásukban. Volt egy klubhelyiség, ahol elméletben találkozhattunk volna más földlakótársainkkal, ott viszont mindig TV-zett valaki. Mi ketten szemben laktunk a közös konyhával, ahol kis kétszemélyes asztalkák voltak és kulcsos konyhaszekrény fakkok, egy nagy közös hűtőszekrény, valamint a tűzhely és a mosogató.
Mindig mázlistának tartottam magam. Emiatt történhetett, hogy az egyetlen olyan lakosztályt fogtam ki, ahol az erkély az utcáról is használható volt, mint titkos bejárat. Így aztán a lesőlyukat megkerülve, annyi vendéget fogadhattunk, amennyit nem szégyelltünk a szemben lakó körzeti orvos előtt.
Huszonévesek lévén nem csináltunk problémát semmiből, így történhetett meg, hogy városi barátaink nyáron gyakran nálunk csöveztek. Nem tudom már, minket szerettek-e jobban, vagy a Balaton vizét, de ilyen távlatokból ma már ez mit sem számít. Helybéli barátaink is szerették a társaságot, így egy jeles hétvégén tizenhatan gyűltünk össze. Bizonyára hajnalban térhettünk nyugovóra, a vasárnapot megrövidítettük rendesen délelőtti alvásunkkal. Nagyon jól alkalmazkodó társaság volt, megértette mindenki, ahogy a falakon belül tartózkodik, csak suttogva szabad beszélni, nehogy lebuktassanak minket, mert akkor lőttek a lakhelynek.
Suttogva beszéltük meg az aznapi programot. Azt nehéz volt kitalálni, hogyan távozik mindenki világos nappal, észrevétlen, de ezt majd később kitaláljuk. Az evésen kívül mindent meg lehetett oldani lakáson belül, de előbb-utóbb mindenki megéhezett.
Ez volt a most problémája. Tizenhatan mégsem szállhattuk meg a konyhát. Mivel lesőlyuk nálunk is volt, felmértem a konyha helyzetét, és suttogva tudósítottam, hogy most éppen ki van a konyhában. Az éhesebb egyének egyre hangosabban suttogtak, ennivalót követelve. Nem lehetett kivárni, hogy kiürüljön a konyha.
– Jól van gyerekek – suttogtam –, most teljes némaságot kérek.
A szobaajtót becsuktam, és az előszobán kilépve, a legtermészetesebb modorommal léptem be közös konyhánkba, ahol mosolyogva néztek rám hárman.
– Szevasztok – suttogtam feléjük. Lehervadt a mosoly az arcukról. Furcsán méregettek, miközben a tálcámra pakoltam egy kétkilós kenyeret, és minden rávalót, majd a folyosón villámgyorsan átlépve, magamra zártam a lakásajtót.
– Hú gyerekek, ezt elszúrtam. Suttogva köszöntem kint, azt hiszik meghibbantam. Meglátták ezt a rengeteg ételt, mire gondolhatnak? Na mindegy, lesz, ami lesz.
Nem volt ezúttal semmi gond. Feltűnés nélkül sikerült kiszöktetni az egész bagázst.
Egyenként léptek ki az erkélyen, úgy percenként. Nem úsztunk meg mindent ennyire egyszerűen, de azok a történetek, majd más cím alatt következnek.
A derű és a nevetés, még suttogva is jólesik.