Volt már eszmecsere a szeretet sokféleségéről, de szólunk most az ellenség szeretetéről. Az alábbi versemet magyarul és angolul is lehetett olvasni kiállításaimon Szigligeten, ahol öt-hat évig személyesen fogadtam látogatóimat, évente áprilistól októberig. Mindenki másként reagálta le a verset. Az utolsó mondatot, bár számomra kézenfekvő az értelme, sokan nem értik, vagy nem jól értik.
Azt hiszem a papok most a fejemre koppintanak, ha olvassák, de nekem egy pillanatig nem jutott eszembe az, hogy puszit kellene adnunk az ellenségnek. Az, pedig, hogy nekik is kijár a felebaráti szeretet? Nahát! Ez őszinte indulataink ellen való, erőltetett dolog. Egyébként is a szeretet, ha áramlik bennünk, spontán áramlik, és nem parancsszóra.
Ha bánt minket vagy szeretteinken valaki, dehogy a szeretet önti el a szívünket. Nevetséges. Igenis indulataink vannak olyankor, és megvédjük magunkat, vagy társainkat, ha tudjuk. Ha valaki nem bizonyul barátnak, tartsunk távolságot, ha ellenségnek bizonyul, kapja meg azt, amit megérdemel. Nekem születésem pillanatától az egyik életfeladatom a gonosszal való küzdelem, tehát ellenség témában nagy múltra tekinthetek vissza.
Ahogy elmúlik a harc, és elégtétellel múlttá válnak a küzdelmek, mi is az, amit felfedezek ha újrapörgetem az eseményeket? Amikor más szemlélettel látom a jelentőségüket? Hát mikor lett volna alkalmam megismerni magamat? Mikor éreztem volna azt, hogy mire vagyok képes a bajban, milyen módszerrel, és milyen eredménnyel zárok le egy küzdelmet? Mennyi ideig visel meg, és mennyit tudok hasznomra fordítani? Kibírtam, tehát erősebb lettem. Meglepődtem néhányszor magamon, amikor életveszélyekből sikerült kivágni magamat. Ilyenkor másodperceken múlnak a dolgok. Nem lehet felkészülni rá. Ekkor tudtam meg, mi az, amivel születtem. Óriási érzés így győzni.
A hosszú harc az más, az már háború. Abban mindenképpen vannak veszteségek, mégis ha túl teszi magát rajta az ember, és gondolkodik, rájön, hogy sok pozitívumot is hozott. A fiúk is ezért szeretik a háborút, mert megméretik magukat. Soha nem tudnák meg, mire képesek, ha nem kerülnének éles helyzetekbe. Nem helyeslem a háborút, de látom, a háborús élmények is sikerélmények, ha túléli valaki.
Tehát visszagondolva, az ellenségeknek nagy jelentőségük van sorsunk alakulásában. Én őáltaluk lehettem pl. bátor. Amúgy egy óvatos, konfliktuskerülő ember vagyok. Nem virtuskodnék. Akkor, amikor magasabb szintre hoznak fel a támadások, akkor érzem azt, hogy ösztönösen cselekszem, és nem félek semmitől. Ellenségeim miatt lettem érzékeny embertársaim sorsára. Mélyen átérzem, ha másokat is hasonló megpróbáltatás ér.
Az életünkben az ellenség jelenlétét kell szeretni, és nem az egyént, aki bánt. Akinek erről más a véleménye, rajta. Olvasom szívesen.
“Földünkön ma kétfajta ember jár,
én mondom, csak kétfajta már.
Nem jók és rosszak, hisz tudjuk rég,
A jók félig rosszak, a rosszak félig jók még.
Nem! Nem ilyen a megosztás, ahogy én gondolom.
Az én egyik fajtám felemel, a másik lenyom.”
– Ella Wheeler Wilcox