„A tökéletlen megoldásért
még a madarak előtt is
szégyellném magam”
A címben szereplő tárlat 2014. november 20-án nyílt, Lechner Ödön halálának centenáriuma alkalmából. Nagy izgatottsággal vártam a napot, mikor meglátogathattam a szecessziós építészet úttörőjének emlékkiállítását. A XIX. század végének hangulata, feltalálásai, újításai hosszú évek óta megdobogtatják szívem (érdekesség, hogy nagyapám a millennium évében született, napra pontosan 51 évvel Lechner Ödön után). Egyetemi vizsgafeladatomként is ebből a témakörből dolgoztam – az 1896-os millenniumi ünnepségekről készítettem ismeretterjesztő kislexikont.
Azt szokták mondani, hogy építészetet nagyon nehéz kiállítani, ám Lechner műveinél könnyebb dolga volt a tárlat kurátorának (dr. Sisa József, az MTA Művészettörténeti Intézetének igazgatója) gazdag motívumrendszerének, szoborszerű majolika homlokzatainak és közérthető színes terveinek köszönhetően.
A tárlat elrendezése maga is lenyűgözött. Az egy légterű kiállítótérben kis blokkokra osztva, kronologikus rendszerben nyerhettünk betekintést az építész munkásságába egész fiatal kori, bámulatosan aprólékos rajzaitól, terveitől kezdve – ahol még nem volt jelen a szecessziós stílus -, az őt érő angliai, francia élményeken és keleti, indiai hatásokon keresztül öt remekművéig:
- Kecskeméti Városháza (1893-1897)
- Iparművészeti Múzeum (1893-1896)
- a Kőbányai Szent László Templom (1891-1897)
- Magyar Állami Földtani Intézet (1896-1899)
- a Hold utcai Postatakarékpénztár (ma Magyar Államkincstár) – (1899-1901)
Nagy gonddal került kialakításra a kiállítás enteriőrje: a padlón, falakon illetve a térelválasztó installációkon visszaköszöntek Lechner népies motívumai, valamint a mennyezet alatt az építész gondolatai gazdagították a látottakat. Mindezek a kiegészítő elemek a műépítész különleges világába illeszkedve segítették
a befogadót is belehelyezkedni e kor szellemiségébe.
Külön kedvencem volt a kiállítást két egységre osztó, berendezett Japán kávéház, ahol némi pihenőt tarthattunk tárlat-túra-társammal, a 70 éves ausztrál-magyar Mártonnal, aki másodjára is gyermeki lelkesedéssel járta velem körbe a szecessziós építészet házát.
A kávéház eredeti bútoraiból is láthattunk mintát, illetve korabeli stílusú asztaloknál ülve szívhattuk magunkba a művészeti eszmecserék színhelyének légkörét, melynek egykor Lechner – barátainak csak Papszi – is aktív részese volt. A falakon a kávéházban összegyűlő művészekről készült életnagyságú fotók, körbe-körbe neveikkel dokumentálva; a vitrinekben a helyszínen készült skiccek, a kávéházhoz köthető tárgyak erősítették e bohém miliő élményét.
Iparművészeti Múzeum 
(1893-1896)
„Meglevő népies motívumainkat kell csak a modernbe oltanunk, építőművészetünk ez által egyszerre magyarrá és modernné lehet.”
Érdekes, hogy egy kiállítás részeként maga a befogadó épület is egy műtárgy. A Magyar Iparművészeti Múzeum és Iskola tervpályázatát 1891-ben nyerte el Lechner Ödön és Pártos Gyula tervezőpárosa, „Keletre magyar” jeligével. Figyelemre méltó, hogy egy ilyen újító szellemű, előreláthatóan költséges tervet fogadtak el. Lechner Zsolnay Vilmossal együtt a keleti díszítő elemekkel Angliában a Kensington Múzeumban (ma Victoria and Albert Museum) ismerkedett meg.
Az múzeum épületének részletgazdag ornamentikáját mázas cserepekkel, pirogránit díszítőelemekkel valósította meg a tervező. A Zsolnay-kerámiagyárral 1896 elején kötött szerződést. Új építőanyagokkal is kísérletezett. A múzeum nagy tereit vas tartószerkezetének köszönheti.
Az építési munkálatok során időközben pénzhiány lépett fel, ekkor választás elé állították az építészt – vagy az udvari szárny vagy a díszes tető és homlokzat – Lechner, úgy hiszem, egyértelműen jó döntést hozott. Az ünnepélyes átadásra a millenniumi ünnepségsorozat záróakkordjaként 1896. október 25-én került sor. Merész újításai miatt vegyes fogadtatást, erős kritikákat kapott a múzeum épülete.
Lechner később már nem kapott központi megrendeléseket – ebben feltehetően közrejátszott a nyugatiasodás s a historizáló stílusú kollégák előtérbe kerülése -, így utolsó éveiben inkább lakóházakat tervezett. Ellenben számos fiatal építész követője akadt (úgy mint Lajta Béla, Maróti Géza, Jakab Dezső, Komor Marcell, Bálint Zoltán, Jámbor Lajos, Sebestyén Artúr,Györgyi Dénes, Jánszky Béla, Zrumetzky Dezső, Medgyaszay István és Árkay Aladár), kik tovább éltették Lechner irányelveit, ám az egységes magyar építészeti formanyelv meggyökeresedéséhez hosszabb időre lett volna szükség.
Élményektől zsongó fejjel lépünk ki az Iparművészeti Múzeum kapuján, s még egy utolsót simítunk a meseszerűen cizellált korlát óarany „homlokán”.
A kiállítás 2015. augusztus 27-én, a mester születésének 170. évfordulóján zárult, ám a múzeum épülete továbbra is büszkén reprezentálja a magyar szecessziós építészet remekét. Köszönöm, hogy részese lehettem.
Palaics Eszter
Források:
- H. Gombich: A művészet története (Gondolat Kiadó, Budapest, 1974)
- https://meonline.hu/magyar-epitomuveszet-hirek/lechner-az-alkoto-geniusz-2/
- https://www.youtube.com/watch?v=Sd-N7fpZZFA
- https://www.imm.hu/hu/exhibits/view/331,Lechner%2C+az+alkot%C3%B3+g%C3%A9niusz?type=temporary
- https://design.hu/magazin/art-design-muzeum/epiteszet-belsoepiteszet/lechner-az-alkoto-geniusz
- https://www.szecessziosmagazin.com/magazin9/szecessziosvilagnapmetrogaleria.php
- https://epiteszforum.hu/egy-szaz-eve-lezarult-palya-tanulsagai-lechner-kiallitas
- https://www.kultura.hu/lechner-kiallitas