Szagos kiállítás

Volt egy rendkívül nagy forgalmú nyár Szigligeten, ahol galériát béreltem hat szezonon át. Kiállításomon, ahol halk Vangelis zene szólt, sok ember megfordult, mert a vár miatt átmenő forgalmú hely volt. Nagy értékű dolgot ritkán vásároltak, de apróságot sokan vittek.

Mivel a pénz a legkevesebb mindig, az ebédet és a vacsorát is a kiállításon ettem meg, nehogy elveszítsek néhány látogatót. Volt előttem egy alacsony, fiókos szekrényke, annak a tetején eszegettem hol ezt, hol azt. Kezem ügyében tartottam egy négyrét hajtott terítőt, ha jött valaki letakartam vele az élelmet, és máris fogadóképes voltam.

Ásványárus barátnőmmel gyakran megleptük egymást ennivalóval. Egyszer izgatott
arccal megkérdezte:
– Szereted a tőkehalmájat?
– Szeretem! – vágtam rá rögtön, bár bizonytalan voltam, hogy ettem-e már olyat. Mindegy, ha hallal kapcsolatos, biztos jó…
– Holnap hozok egy dobozzal, és ketten megesszük.
– Rendben… – egyeztem bele.
Így is történt. Hozta másnap a konzervet.
Ő nyitott oldalú bódéban árulta a köveit, ami alkalmatlan volt arra, hogy észrevétlen konzervet bontson. Rám hárult a feladat, hogy kettéosszam tányérkákon a zsákmányt. Kivittem neki felét.

Nagy élvezettel eszegettem a részemet, de félbe kellett hagynom, mert jött néhány vendégem. Gyorsan ráborítottam a terítőt az ennivalóra. Amikor elmentek, megettem a halmáj másik felét is. Tányért mosogattam, kezet mostam, de a hal szaga maradt. Bizonyára azért, mert itt csak hideg víz van.

Jól beszappanoztam a kezem, sokszor egymás után, és megnyugodva leültem. Egy idő után újra éreztem a szagot, és úgy tűnt, hogy mások is… Elég furcsán tekintgettek rám a látogatók. Egy kicsit kimentem, és amikor visszatértem a friss levegőről, sokkal erősebben lehetett érezni a szagot. Hát ez kellemetlen. Minden vendég a friss levegőről érkezik.

Ablakot nyitottam, huzatot csináltam, kezet mostam. Elvittem a szemetest, amiben a doboz volt. Rájöttem, hogy a terítő is büdös, azt beáztattam egy vödör mosószeres vízbe. Kellemetlen volt sokáig a huzat, így visszacsukódtam. A kezem most még büdösebb volt, mint eddig, és már úgy könyékig, ameddig a hideg vizes áztató vödörbe nyúltam.

Minden vendégszünetben erős szappanozás, most már könyékig, de néhány perc szappanillat után ismét az a kellemetlen halkonzerv szag terjengett körülöttem.

– Na, majd este a jó meleg fürdővízzel lejön.
Tévedtem. Kezem szaga változatlan maradt.
Másnap ismét sziszifuszi karmosások, majd testápoló, kézkrém, parfüm, stb. A szag maradt.
– Hajlakk! – jött az újabb ötlet.
Befújtam karjaimat könyékig hajlakkal és boldogan szaglásztam legalább tíz percig. Utána ismét lassan visszakúszott konzerv szaga.

Harmad és negyed nap is így telt. Ötödnap már halványabban volt érezhető. Eszembe ötlött, hogy már biztosan megszáradt a terítő a padláson. Levettem a kötélről és csak utána szagoltam meg. Borzasztó volt – és újra hozzányúltam. Utána bizonytalanul méregettem a terítőt.
– Kidobjam vagy mossam ki még egyszer? Megvan a megoldás. Domestos! Ráadásul a kezemről is lemarja. Régen allergiás voltam a fertőtlenítő szerekre, így kerültem a velük való érintkezést.

– Á, rég volt az már – biztogattam magam – Na és, ha allergiás leszek? Még mindig
jobb néhány hólyag a kezemen, mint ez a bűz.

Könyékig pancsoltam a domestos-os hidegvízben, úgy áztattam be újra a terítőt. Egy darabig igen csak fertőtlenítős illatocska vett körül, de sebaj. Amint elmúlt, ismét előkúszott a tőkehalmáj, és ez a történet is eltartott egy hétig.

Tehát már két hete bűzölögtem a nyári forróságban, hol enyhébb, hol erősebb intenzitással. Elérkezett a szabadság ideje, ami azt jelentette, hogy barátnőm  helyettesített, és egész nap a tóban pancsolhattam. A Balaton illatának összetételében kezem szaga, mondhatni környezetbe illő volt, de mégis dolgoztam az eltüntetésén. A megmaradt kis enyhe bűzt a tó fenekéről kihalászott homokkal koptatgatva bőrömet végre sikerült teljes mértékben szagtalanná varázsolnom. Boldogan dobtam ki másnap a terítőt, ami már napok óta ázott a domestos-ban.

– Néha az is könnyít a szívemen, ha lemondok valamiről. Most erről a terítőről mondok le.
Jó illatú kézzel néztem körbe diadalmasan. Néha, nagyon ritkán, valahonnan mégiscsak megcsapta az orromat némi tőkehalmáj bűzöcske.
– Pszichés! – vádoltam meg magam – De természetes reakció, két hét bűzölgés után. Vidám, de szégyenlős kuncogással idéztem magamban vissza a két hét vendégeit, akiken szemmel látható volt véleményük a nemcsak zenés, de szagos kiállításról.

Később újabb ötletem támadt. Ha vendég közelített, a felső fiókba rejtettem be a tányért, és már indulhatott is a zenés tárlat vezetése. Nyomasztóan sok kellékem van, ráadásul ritkán szelektálok, így gyakran megesik, hogy nehezen találok valamit. Bőszen keresgettem egy dolgot három fiókot végigbogarászva, amikor is az orromhoz emeltem gyanakodva a kezemet.
– Ez most igaz? Tőkehalmáj?
Nyomozókutya módjára szagoltam végig mindent. Egy műanyag tasakra találtam rá, ami valószínűleg a konzervdoboz alatt tartózkodott, amikor azt kibontottam.
– Na és a konzervnyitó!
Azt is megkerestem bőszen és a legtávolabbi kukához szaladtam el velük.
– Na de a kezem!
Most már kínos tapasztalatból tudtam, újabb legalább egy hét, mire szagtalanítom. Bár az ötleteim kifogyhatatlanok, acetonnal is pucoltam, mégis meglett összességében az újabb hét nap szagélmény.

Ismét szabadnapos strandolás következett. Lányom és barátnője látogatott el Szigligetre, és hárman ejtőztünk a Balatonban. Amikor elmeséltem nekik a három hét tőkehalmáj szagú történeteit, olyan erősen kacarásztak, hogy a nádasban addig biztos kapás nélkül maradtak a pecások.

A derű és a nevetés forrása még egy konzervdobozban is megtalálható.

Hozzászólás